 |
Beszélgetés a Brazíliából hazalátogató doroszlói Nagy Katalinnal
Örömünnep van a doroszlói Dosztán családban. Megérkezett Brazíliából
a várva várt hozzátartozó, Ferenc nővére, a 73. életévébe lépő Nagy Katalin, a
Kati nénje. A találkozás meghitt pillanatait még az sem nagyon zavarja, hogy
az útközben - Zürich és Belgrád között - valahol elveszett Kati néni egyik
poggyásza, amelyben a személyes dolgain kívül az ajándékok is ott lapultak. -
Azt mondták a röptéren, ne izguljak, nem veszhet el, bizonyára másik repülőbe
rakták, majd előkerül - mondja a vedégségbe érkező, akitől a beszélgetésünk
során a következőket tudhattuk meg:
- Sanyi, a férjem, az Isten nyugasztalja, négy éve halt meg tragikus
hirtelenséggel, ebéd után elment tekézni, ott rosszul lett, bevitték a
kórházba, sajnos segíteni már nem tudtak rajta, a szíve vitte el. Sándor
cipész szakmát tanult. A doroszlói termelőszövetkezetben dolgozott, majd
Apatinban az Eterna cipőgyárban kapott munkát, de nem sok időre, s miután
állás nélkül maradt, úgy határoztunk, hogy nekivágunk a nagyvilágnak.
Triesztbe mentünk, ahonnét háromhavi várakozás után hajóra szálltunk, s 21
napos út után, 1953. december 13-án, Luca napján megérkeztünk
állomáshelyünkre, Sao Paolóba. Egy hónap elteltével munkát kapott egy
Jugoszláviából elszármazott cipészgyárosnál, én meg a gyár tulajdonosának
testvérénél lettem házvezetőnő. Nemsokára vettünk egy telket, és hozzáfogtunk
házunk építéséhez. Amikor elkészült, kiadtuk bérbe, mi a gyári lakásban
laktunk, s a megtakarított keresetünkből, valamint a házbérből egy újabb
házat, egy emeleteset építettünk. A földszint egyik helyisége gyógyszertárnak
készült, a fiunk gyógyszerészi technikumot fejezett be, a patikában sajnos már
nem dolgozhatott, a diploma megszerzése után, 23 évesen
autószerencsétlenségben meghalt - majd miután letörli orcájáról a könnyeket,
így folytatja:
- 23 év után, mert a korábbi gazda felszámolta a gyárat, egy másik
városba mentünk, a férjem ott kapott munkát. Hét év után, miután nyugdíjas
lett, visszajöttünk Sao Paolóba, s amikor úgy gondoltuk, hogy majd könnyebb
lesz, bár a gyerekünk elvesztése örök nyomot hagyott a szívünkben, jött az
újabb tragédia, Sándor is itthagyott. Kegyetlen az élet, sajnos a sors útjai
kifürkészhetetlenek, beleszólni nem lehet.
* Most egyedül él, nem kívánkozik haza, nem kínozza a honvágy?
- Nem könnyű, vannak szomorú perceim, óráim, napjaim, mit
mondhatnék! Amíg a férjem élt, igaz, 20 évig nem jöttünk, a házak építésére
kellett a pénz, gyakran hazajöttünk, most, hogy magam maradtam, még nehezebb.
Kínoz a honvágy, de nem jöhetek el végleg, a szeretteimet az ottani temetőben
fedi sírhalom. Amíg lehet, legalább kétévenként ezután is jönni fogok. Az
otthoni munka elvégzése után kimegyek a temetőbe, aztán meglátogatom az
ismerősöket, komákat. Vasárnaponként elmegyek a Szent Antal-templomba misére.
Sokat sírdogálok, de semmit sem tehetek, ott éltük le életünk java részét.
Megélhetési gondjaim nincsenek, s ha el is jönnék Brazíliából, nekem akkor sem
lenne könnyebb, mert mint mondtam is, a szeretteim brazil földben pihennek -
mondta végezetül Nagy Katalin.
DAUTBEGOVICS Zoltán