Annak idején... Mikor is? Tizenöt, húsz éve is bizony már annak, hogy a nagykanyarban fordítani sem kellett a kormányt, egyedül kanyarodott be a három nevű széles utcába fazékkék francia kiskocsink. Szóval ott, a nagykanyarban, sokat tapasztalt parasztlovakhoz hasonlóan, egyedül is balra tartott, húzott, mert bizony megszámolhatatlanul sokszor fordult meg velem és családommal együtt abban a széles doroszlói utcában. Ott élt valamikor, választott falvában, a doroszlói magyarok között Fehér Ferenc, jeles költőnk és emberségben, népének szeretetében sohasem utolérhető humanistánk. Évek szorgos munkájával, javítgatták, alakítgatták feleségével, Magdával együtt az eredetileg nádtetős, roggyant házacskát, hogy végtére

Élmény volt minden egyes látogatás ebben a házban. Élmény és érték volt minden egyes találkozás a költővel, a parkká szelídített udvarban bóklászó, vagy éppen a dolgozószobában olvasgató, netán a nyitott kémény alatt kialakított ebédlőben falatozó Fehér Ferenccel. És az újvidéki rohanásból, sokadik emeleti bezártságból nagyon sokszor menekültünk, igen, menekültünk Doroszlóra, hogy legalább egy-két napra feledhessük a város zaját, szaporodó gondjainkat, sérelmeinket, hogy erőt meríthessünk Feri bátyánk derűs nyugalmából, gyönyörű szavainak varázsából. Istenem, de régen volt! De nem folytathatom gondolatomat a megszokott fordulattal: talán igaz sem volt, hiszen hazudnék, mert bizony igaz volt mindez, nagyon

is igaz. És igaz, hogy mindez elmúlt. Mint ahogyan az is igaz, hogy Feri bátyánk is akkor hagyott el bennünket, amikor megkergült világunkban elszabadult a pokol, 'és éppen Doroszló került a mindmáig értelmetlen és érthetetlen történések útjába... A költő már nem érhette meg, nem láthatta-tapasztalhatta annyira szeretett és tisztelt falvának hirtelen leromlását, az örült idők őrült embereinek felszínre kerülését, mindannak, ami számára érték volt, a meggyalázását. Így utólag, talán szerencséjére, hogy nem érhette meg.

Most, évtizednyi kihagyás után, ismét Doroszlóra jöttem. Hagytam, hogy az immár ez a másik, de mégis örökké elveszített emlékeket idéző kiskocsim vezessen. A nagykanyarban balra... Itt a széles, három nevű utca, mindjárt itt lesz a ház is... De nincs itt. Az utca végén tanácstalanul nyomom be a féket, váltok vissza és fordulok: nem létezik, hogy ne ismerjek rá a házra, Fehér Ferenc házára. Lépésben hajtok, minden házat szemügyre veszek, de hiába. Itt a nagykanyar, mehetek Zomborba, indulhatok Hódságra, csak hát egyik sem akarózik, én most a hazalátogatott, unokáit is emlékidézésre magával hozó özvegyhez, Magdához igyekezem. Igyekeznék... És akkor belém hasít a felismerés: régen mindig Újvidék felől érkeztem, most meg Ómoravicáról, Zombor felől hajtottam be a nagykanyarba, tehát nem balra, jobbra kell fordulnom! Fordulok jobbra, egy másik három nevű utcába, gurulok vagy száz métert, és már ott is a rég látott ház, falán táblával: Emlékház. Szó nélkül borulunk egymásra Magdával, mert mit is mondhatnánk egymásnak itt és most, és a szemem csücskéből azért látom, hogy az unokák, a bátrabb Flórián, aki már sejt valamit a találkozás öröméből-fájdalmából, meg a kicsi Kinga, aki néhány éves ártatlanságával csak rácsodálkozni tud a világra és a felnőttekre, ott topognak a háttérben, illendő köszöntésre várva...

Persze hogy más ez a ház, és nemcsak azért, mert tizenvalahány éve jártam itt legutóbb. Más, mert örökre kiköltözött a messzi újvidéki temetőbe az egykori gazdája, új hazába a családja. Más, mert lakatlanságában-elhagyottságában megszomorodott. Más, mert immár emléktábla hívja fel frontján a figyelmet a régmúlt időkre. Más, mert ez a falu sem az a falu már. Most például nagyon meg kell nézni, hogy kitől kér útbaigazítást a faluba érkező ismeretlen, merthogy Doroszlót sokan elhagyták, ki a saját lábán tántorgott messzire, kit gyászhuszárok segítettek ki a temetőbe, hogy helyükbe többszörös bőséggel érkezzenek menekültek, távoli világok emberei, akik talán értetlenül bámulnának rád, ha Fehér Ferenc háza iránt érdeklődsz náluk. Fehér Ferencné ebbe a faluba hozta el az unokákat, Flóriánt, aki nagyapja halálának évében született, és Kingát, a szöszke lányunokát, hogy a mesék után a valóságban is találkozhassanak sohasem látott nagyapjuk választott falujával.

Milyen ez a falu ma? Erre a kérdésre kerestem a választ, Flórián és Kinga nevében is, a magam nevében is először György János atyánál, Doroszló plébánosánál.

- Sokan örökre itt hagytak a segítőtársak, a többiekkel meg együtt öregszünk - sommáz a plébános úr. - Húsz éve szolgálok a faluban, és azt tapasztalom, hogy rohamosan fogyatkozunk. A temetések száma az utóbbi években rendre meghaladja a negyvenet, a születéseké meg alig éri el az ötöt. Ebben az évben összesen négy újszülött lesz. Házasságkötés is csak kettő, korábban tíz lakodalomban mulathattak a Doroszlóiak. Mindez nem így lenne, ha mintegy tíz fiatal házaspár nem költözik el külföldre, ha az itt élő hetven agglegény időben megnősül, ha az a nyolcvan kisdiák pillanatnyilag nem a szabadkai általános iskolákba járna, akiknek a Doroszlói iskolában kellene tanulniuk. Ma az a helyzet, hogy több a Doroszlói diák a szabadkai iskolákban, mint a Doroszlóiban. És ha a Doroszlóiak hajlandóak lettek volna már sokkal korábban felhagyni az egykézéssel. Mert sajnos évtizedekre visszamenőleg ez volt a divat!

Ha itt a közeljövőben nem változik valami, akkor egy idő múlva a temetőbe látogató idegen a sírfeliratokat böngészve meglepetten így kiált majd fel: Nézd, itt magyarok is laktak!

E súlyos gondok ellenére a plébános úr nem hagyja említés nélkül a Doroszlóiak messze földön ismert szorgalmát és hűségét a vallásukhoz. A mai nehéz időkben is kitartó segítői idős lelkészüknek a híres Doroszlói Mária-kegyhely körüli munkálatokban.

- Rendezgetjük, szépítgetjük a Szentkút környékét, igaz, nem akkora lendülettel, mint korábban, de vannak segítőtársaim. Ennek köszönhetően mára a Szentkút az egyik leglátogatottabb zarándokhely Bácskában, s eléri azt a nívót, amit a világon egy ilyen helytől elvárnak. Sikerült mára olyan feltételeket kialakítanunk, hogy nemcsak a búcsú idején látogatják a kegyhelyet, hanem egész évben. Holnaptól például a Zenta környéki fogyatékos gyermekek fognak itt táborozni, nemrég nyíregyházi és egy gyergyói csoport járt fy élünk. Tesszük a dolgunkat, igaz, kedvetlenebbül, kisebb lendülettel, mint kellene, de bízunk. Bízunk a sorsunk jobbra fordulásán, a nagyobb gyermekáldásban.

Két fiatal beszélgetőtársam, Szitás Mária és Móger Tímea is azt látja a legaggasztóbb doroszlói problémának, hogy elöregedett a szülőfalujuk.

- Mit mondhatnék biztatót, amikor tavaly is két magyar elsős tanulója volt az iskolánknak, az idén is csak ennyi lesz - mondja Szitás Mária könyvtáros, egy hatéves és egy négy és fél éves kisgyermek édesanyja,

- A kislányom most lesz óvodás, összesen huszonketten vannak a vegyes csoportban, ebből heten magyarok. Egyszerűen mi, Doroszlóiak sem értjük ezt a “fordított" arányt. Ötszáz menekültről beszélnek - hivatalos adat talán nincs is arról, hogy hányan vannak a faluban, meg állandóan változik is a számuk, egyesek érkeznek, mások továbbállnak -, szemben az itt maradt ezernégyszáznyi magyar lakossal, és mégis náluk több a gyerek. Az iskolában is tízen felüli a szerb osztályok létszáma. Az ötszáz menekültnek sokszorosan több a kiskorú gyermeke, mint a közel másfél ezer Doroszlóinak. De bizonyára bátrabbak nálunk. Zömmel fiatal házasok érkeztek, ahol egy gyermek volt, ott már megszületett a második, ahol kettő volt, ott vállalták a harmadikat is. Itt az idegenben, menekültként. Mi meg továbbra is egykézünk, a szemünk láttára marad gyerekek és fiatalság nélkül a szülőfalunk.

- Állítom, hogy nincs a faluban olyan család, ahol nem beszéltek erről. Különösen a háború kezdetekor, amikor itt Doroszlón megjelent a menekültek első hulláma. Azok közül ma már senki sincs a faluban, továbbálltak, de a lélektani hatást megtették. Én éppen akkor voltam terhes, nem tudom elmondani, mit éltem át, aztán mégis úgy döntöttünk, hogy maradunk. Sajnáltuk itt hagyni a szülőket, a szülői házat, talán nem volt elég bátorságunk. Nem biztos, hogy jól döntöttünk, mert nem sok reményt látunk a boldoguláshoz, de az ismeretlenföl is tartunk...

- Köztünk, egészen fiatalok között, a középiskolás és az egyetemista generációban is állandó téma a menni vagy maradni kérdése, aztán a legtöbben mégiscsak maradunk - folytatja a gondolatot Tímea, a tizenkilenc éves nagylány. - Látjuk a romlást, hogy semmi munkalehetőséget sem remélhetünk a szülőfalunkban, de valahol élni kell. Egyetlen szerencsénk, hogy itt minden családnak van földje, így jobb híján a mezőn mindig akad valami munka. Az más kérdés, hogy most megéri-e földműveléssel foglalkozni. A fiúk még csak kapnak némi idénymunkát a falunk “grófjánál", annál az olasz úriembernél, aki most nagy léptekben felvásárolja az üres házakat, és átépíti őket ún. családi üdülőkké. Az az álma, hogy itt Doroszlón vadászszállót hoz létre. Hogy hol a számítása, nem tudjuk, de látjuk, hogy egyre-másra újítja fel a régi, romos házakat, és egyelőre ebből a falunak semmi kára nem származott. Lehet, hogy eljön majd az ő ideje, amikor majd virágzik itt a vadászturizmus, tán még a falu is, csak ez számunkra olyan hihetetlen még... Máskülönben elvagyunk. Diszkónk ugyan nincsen, de a közelmúltban megalakult Vifó Doroszlón havonta tart egy-egy bulit, fociturnékat rendezünk, a művelődési egyesület különböző szakcsoportjaiban jelen vagyunk, és így múlik az idő fölöttünk. Sok biztatót nem látunk magunk körül, ez a nagy igazság - mondja Tímea, aki a szülőfaluja eseményeiről tudósítja a Zomborban megjelenő Dunatájat.

A plébános úr mutatja be egyik fiatal segítőtársát, Gyurgyevics Ferenc hitközségi tagot, aki a Doroszlóiak ősi mesterségét, a földművelést folytatja a mai kilátástalan időben is.

hanem késön érkezett az eső. Nekem két határrészben van kukoricám, az égetős részben, ahol mindig kevesebb eső jár, biztos, hogy nem lesz termés... A jószághoz sem volt sok szerencsém. Ilyen a földműves élete. Ki van szolgáltatva az időjárásnak, a gazdasági helyzetnek, a politikának. Ha dolgozni akar, be kell fektetnie, de miből? Eddig hozzányúlt a tartalékához, mára az is elfogyott. A gépek elöregedtek, a traktorom szét van marcangolva a mesternél, alkatrészek kellenének bele, de honnan vegyem a rávalót. Azt hiszem, nemcsak én küszködök ilyen gondokkal, hanem mindenki, aki ma a földből él. Tehát az egész Doroszló. Mit mondhatnék okosat? Ha leállunk, évek kellenének az újrakezdéshez, ha csináljuk, csak ráfizetünk. Akkor hát csoda, hogy kedvetlen, kilátástalan az ember'? A fiatal azért, mert csinálja, de nem látja értelmét, az idős meg azért, mert nemcsak a maga tehetetlenségét látja, de a fiatalokét is. Hogy hiába a munkakedv, a munkához való hű hozzáállás, ahogy itt mindig is csináltuk, mégse haladunk. Aztán az sem deríti jobb kedvre a Doroszlóiakat, hogy úgy hírlik, menekülttelepülést szándékoznak építeni a faluban. Ehhez már semmi kommentárt nem tudok hozzáfűzni. Alighanem igaza van a plébános urunknak: egyszer majd valakik valahol megemlítik, hogy Doroszlón egykor magyarok is éltek.