Zarándokok Doroszlón
Mint mindig, most is: tízezren a Mária-kegyhelyen
Több mint tízezer ember kiöntötte bánatát. Doroszlón, a Szentkútnál, Kisboldogasszony ünnepén. Az idén is, mint korábban sok-sok éven át, Vajdaság legnagyobb zarándokhelyére több mint félszáz autóbuszon, több tíz kisbuszon, több száz személygépkocsin érkeztek a zarándokok a Mária-kegyhelyhez. Volt, aki lovaskocsival, egy csoport fiatal motorkerékpáron érkezett, de többen jöttek kerékpáron, sőt gyalog is. A buszokon látható felirat jelezte, honnan is érkeztek a zarándokok: Titel, Hajdújárás, Adorján, Oromhegyes, Zombor, Újvidék, Szabadka, Zenta, Zentagunaras, Tornyos, Kevi, Kanizsa, Törökkanizsa, Tóthfalu, Begaszentgyörgy, Péterréve, Bácsföldvár, Becse, Ada, Mohol, Temerin, Budiszava, Kelebia, Horgos, Kispiac, Királyhalom, Moravica, Muzslya, Erzsébetlak... Láttunk bánáti és szerémségi rendszámú autókat, és Bácska szinte minden városából, sőt Belgrádból érkezett kombibusz is volt a parkolóban. Romániából és Magyarországról is jöttek hívek.
A zarándoklat kétnapos búcsú Doroszlón. Az idén vasárnap és hétfőn itt mindenki úgy érezhette, különleges helyre érkezett:
– A doroszlói Bajkútról 1372-ből van írásos dokumentum. Az ásott kút vizében többen is látták Szűz Mária képét, erről többet nem tudok, de hogy gyógyító hatása van, az biztos – mondja ft. György János helybeli plébános. Az 1700-as években egy fiatalember meggyógyult, és erdőőr édesapja hálából templomot építtetett. A fából készült épület leégett, helyére új került, de az is tűz martalékává vált. Rengeteg mankót hagytak a templomban, gyertyák égtek mindenütt, így nem is csoda, hogy az épület lángra lobbant. 1876-ban épült ez a kéttornyú templom a kalocsai érsekség segítségével. Sok imameghallgatás van, 36 feljegyzett gyógyulás, sok-sok történet, nem csoda hát, hogy minden évben a kétnapos búcsún (szeptember 7-e és 8-a) 8–10 ezer ember hozza el ide baját, bánatát, s lelkileg megerősödve tér haza.
Az érkezők
Zúgnak a harangok, jelzik, újabb busz vagy autó érkezett. A templom előtt hatalmas sorokban türelmesen várakoznak a zarándokok.
Dvorszki Ana és Paligrósz Katalin a messzi Erzsébetlakról érkezett.
– Több mint három órát utaztunk – mondja tört magyarsággal a bolgár nemzetiségű Ana –, és alig vártuk, hogy ideérjünk. A fiam és a lányom családjáért, az egészségünkért imádkozok. A fiam beteg, remélem, ez a víz majd segít a gyomrán. Bízok a jó Istenben, és itt mindig erőt kapok.
– Nagyon beteg voltam – mondja Katalin. – Megfogadtam, ha meggyógyulok, mindig eljövök ide, Máriához, hát itt vagyok. A vizet egész évben iszogatom otthon, és olyankor mindig jó érzés kerít hatalmába. Ez az itt töltött két nap is mindig feledhetetlen számomra.
Borbély Mária Muzslyáról érkezett:
– Tizennégy éve rendszeresen jövök – mondja. – Úgy érzem, Mária segít legyőzni a nehézségeket, megkönnyíti a szenvedést. A víz gyógyító erejét is tapasztaltam. Egész évben használom, ha valamely testrészem fáj, bekenem, és néhány nap múlva már jobban is érzem magam. Úgy hallottam, sebeket is begyógyít, az idén egy beteg fiatalembernek is viszek, aki évek óta szenved, és ettől a víztől remél gyógyulást.
Virágcsokrot is hozott!
– Sajnos az idén szinte mindent elvert a jég, de a kertben megmaradt ez a kis virág, és elhoztam a lourdes-i barlanghoz, a jelenés színhelyén pedig ajándékot hagyok a Szűzanyának – mondja.
A templomba jutásra várakozó sorban népviseletbe öltözött fejkendős nénik, kezükben rózsafüzér. Molnár Erzsébet és Popovics Julianna Kupuszináról érkezett, akárcsak a „civil” öltözetű Fridrich Éva. Elmondják, hogy a családi és országbékéért imádkoznak, és azért, hogy az embereknek erős hitük legyen. Fárasztó ez a két nap, de ha áldozatot akarunk hozni, akkor erre nem is gondolunk – mondják.
S nem kis áldozatot hozott az a 32 ember sem, aki Kupuszináról gyalog jött. Útvezetőjük Molnár József volt.
– Reggel 7 órakor indultunk – mondja József. – Dűlőutakon, rövid pihenőkkel tettük meg a 35 kilométert. A legfiatalabb zarándok 14, a legidősebb 55 éves. Útközben elmondtuk mind a három rózsafüzért, énekeltünk. Nem kísért autóval senki bennünket, mert annyi erőt mindig kapunk, hogy ide érjünk. Most jöttünk harmadszor gyalog. Ez egy különös zarándoklat, hagyományápoló jellege is van. Őseink Máriagyűdre, Ilokra is gyalog mentek.
A sorban mezítlábas fiatalok. A tornacipők a hátizsákra kötve. Reketye Róbert és Molnár István először jött, mert úgy érzik, ennyivel tartoznak a Szűzanyának. Császár Nikolett édesapja kezét szorongatja.
– Őt autóval hozták – mondja Miklós, az édesapa. – A feleségem, Katalin gyalog jön. Én is vele tartottam, és nem bántam meg, jövőre is itt leszek biztos. Ennek az egésznek a varázsát nem lehet elmondani, át kell élni.
A kegyhelyen
Elindulunk körbejárni a kegyhelyet. Egy csoport a keresztutat végzi, a lourdes-i barlangnál több száz csokor, égő gyertya, és a csonkig égettek is jelzik, mennyien is fohászkodtak, fohászkodnak itt, a Szent Antal-szobornál úgyszintén, de a többi oltárnál is.
A több mint tíz gyóntatószék előtt hatalmas tömeg, csendben, magukba szállva várakoznak a hívők. A bácsföldvári Bukovics Anna azt mondja, itt még a bűnbánat is más, mint otthon.
Feketébe öltözött fiatal házaspár:
– Tizennégy éve esküdtünk – mondja az oromi Tóth Lukács és Zsuzsi.
– Gyári munkások vagyunk, így a fő búcsún csak ritkán lehetünk jelen, de jártunk már itt. Kegyelmet keresünk, a Szűzanya oltalmába ajánljuk magunkat. Minden alkalmat megragadunk, hogy lelki feltöltődést kapjunk a hétköznapi megpróbáltatások elviseléséhez. Gyerekünk nincs. Lukács nővére sajnos nem tudta legyőzni a szörnyű betegséget, 41 éves korában, márciusban meghalt. Két lánya maradt édesanya nélkül...
A buszok között sétálunk. A zentaiak egyik csoportja éppen ebédel. Kórusban mondják, megfőztek, de enni már nem volt idő. Előbb köszöntötték a Szűz Máriát, azután ültek le falatozni.
– Késztetést éreztem, hogy eljöjjek. Nagy kegyelmet kapunk itt, és Szűz Mária biztos megsegít abban, amiért fohászkodunk – mondja Gecse Ilona.
– Minden évbem úgy érzem, jönni kell – mondja Göblös Franciska. Rendszeresen járok templomba, sőt a kórházi kápolnában is tevékenykedek. A szentmisére segítek lehozni a betegeket az osztályról, együtt imádkozunk. A családomon kívül nekik is viszek szent vizet.
– Nagy szükségem van a Szűzanya segítségére. Lelkileg feltöltődök, és szeretnék minél többször eljutni, mert van kiért imádkoznom – teszi hozzá Vikor Teréz.
Gyura Emília szerint mindenki tudja, miért jön, és ő nem szeretné a titkát megosztani senkivel.
Kerubina nővér már maga sem tudja, hanyadik alkalommal van itt, de mint mindig, most is nagyon meghatódik:
– Köszöntöttük a szép Szűz Máriát, aztán a Szentkútnál imádkoztunk. Jó látni, hogy milyen méltóságteljesen, nagy bizalommal jönnek a hívek hittel, reménnyel, ki sírva, ki énekelve. Ma délutántól holnap estig zúg itt az ének, nem üres szívvel jönnek ide az emberek, hanem tele szívvel, teli lélekkel jövünk a Szűzanya iránti tiszteletünket kifejezni. Bízunk benne, az ő közbenjárására várjuk, hogy segítsen az Isten.
Így van ezzel a kanizsai Oláh Anna is:
– Évek óta jövök, a lelkem olyan megnyugvást kap itt, hogy az csodálatos. Könnyebben elviseljük a bajt, ami körülöttünk van. Két éve szinte húsz perc alatt elveszítettem a férjem, akivel 46 évet éltünk együtt. Szörnyen gyorsan jött a halál. Még most is nagyon nehéz, de a két fiam családja, a négy unoka szeretetével halmoz el, a Szűzanya pedig erőt ad, hogy özvegy napjaimat könnyebben elviseljem, itt is mindig megvigasztalódok.
Sinka Éva és Nápik Gizella Moholról érkezett. Elmondták, ha a munkájuk engedi, mindig jönnek. Szépek a szertartások, a Szűzanyával való találkozás megnyugtatja őket. Itt megkapják azt a meghittséget, ami a mindennapokból hiányzik.
Az egyik autónál kávéznak. A kisszéken ülő nénin sötét napszemüveg, mellette fehér bot.
– Szakács Edit vagyok, Törökfaluból jöttünk – mutatkozik be. – Tíz éve megvakultam, a zöld hályog gyógyíthatatlan. Nagy szeretettel fogadtam a betegségem. Már világtalan voltam, nagyon fájt a szemem, imádkoztam, megjelent előttem Jézus és Szűz Mária, a fájdalmam elmúlt, és azóta is csak nagyon ritkán vannak fájdalmaim.
– Jól megvagyunk a mamával– mondja Szakács Rudolf, a férj. – Amit csak lehet, megcsinál, még csirkét is tisztít, persze a lányok besegítenek. Két lányunk családja, az öt unoka boldoggá teszi életünket.
Az idősebbik lány, Ripcó Irén Zentán él, most ő és férje, Ripcó József hozták el a szülőket.
– A húgommal többet kapunk mi anyutól, mint ő tőlünk. Bármilyen lelki bánattal hozzá fordulhatunk, rá mindig számíthatunk, sőt az unokáknak is ő a legfőbb bizalmasa.
A jelenés színhelyén, a Mária-szobornál csokrok, gyertyák tömege. Egy csoport fejkendős, sokszoknyás asszony szlovákul énekel, egy másik csoport magyarul imádkozik. Többen térdre borulva, teljesen magukba szállva fohászkodnak. Jól megfér egymás mellett a magába roskadt fejkendős néni, a rózsafüzért morzsoló középkorú asszony, a farmeros, tornacipős fiú.
Apró gyerekekkel egy boldognak látszó család gyertyát gyújt.
A kupuszinai Kiss családdal ismerkedünk meg.
– 1994-ben történt a megtérésem – mondja István, a családfő. – Azóta ha csak tehetem, mindig itt vagyok. A földműves-szövetkezetben vagyok munkás, délután is eljárok dolgozni. Hála istennek mindig van annyi, amennyi kell. Nem nagyok az igényeink, és a kevés is lehet sok.
– Itt felszabadul a szívünk-lelkünk – mondja Ibolya, az édesanya karján a kétéves Tamással. – Tóthfaluban ismerkedtünk meg egy lelkigyakorlaton, három évig leveleztünk, és 1999-ben megesküdtünk, Horgosról költöztem Kupuszinára. Mi mélyen vallásosak vagyunk. Gyerekeink, Marika és Tamás még nem igazán értik ezt az egészet, de mindig hozzuk őket is, mert mi itt nagyon jól érezzük magunkat.
Gyalog száz kilométert
A Szentkútnál 5–10 literes edényekkel állnak sorban az emberek. A kis medencénél többen a lábukat hűtik. A moholiak egy csoportja embert próbáló útra vállalkozott, gyalog tették meg a több mint 100 kilométert.
– Tegnap reggel 6 órakor indultunk 25-en – mondja az 54 éves Lakatos Irén. – A legfiatalabb zarándokok a 16 éves ikerpár, a legidősebb 60 éves is elmúlt. Útközben szedtünk mezei virágot, azzal díszítettük az út menti kereszteket. Völgyparton és Gunarason a templom előtt a hívek kávéval, üdítővel, kaláccsal vártak bennünket. Nagyon megható volt. Az éjszakát Kishegyesen töltöttük, az ottani hívek szállásoltak el bennünket. Reggel hatkor a kishegyesi templomban imádkoztunk és indultunk, látja, most 17 órakor értünk ide.
– A talpam csupa hólyag, a papucsom szétszakadt, de nem bánom – mondja Kalmár Rózsa. – A lányom férjnél van, két unokának örülhetek. A fiam Preševón volt katona, és megígértem a Szűzanyának, ha épségben haza segíti, akkor gyalog eljövök ide. Most vagyok itt először, de már most tudom, jövőre is itt akarok lenni, sőt szeretném, ha az unokám is velem tartana. Amikor elindultunk, talán nem is voltam tudatában, mire vállalkozok, de az úton a rengeteg szép élmény, ima, ének erőt adott. Kishegyesen a teljesen ismeretlen Lukács Máriánál kaptam szállást, de szinte barátként fogadott és visszavár.
– Egész úton énekeltünk, imádkoztunk, észre se vettük, hogy több mint száz kilométert hagytunk magunk mögött – halljuk Szekeres Piroskától. – A kishegyesi Hurnyák Anci néni is olyan szeretetteljesen fogadott, hogy a vele való találkozást se lehet kihagyni.
Valami hív
E sorok írója emlékszik még arra, amikor anyai nagyanyja, Nagy Julianna minden évben busszal jött Doroszlóra. Nagyon korán távozott az élők sorából, de sok-sok év után se tudom feledni, hogy milyen nagy lelkesedéssel mesélt a doroszlói zarándoklatról. Három évvel ezelőtt magam is eljöttem, és megbizonyosodtam e hely varázsáról. Azóta is ide vágyódom minden évben. A Mária-barlang, a Szentkút szinte hív. Látni a többi emberen is, hogy kiönti a bánatát, talán ez is erőt ad, hogy utána könnyebb legyen. De így van ezzel az a tízezer ember is, aki az idén is ezen a két napon megjelent Doroszlón, körbejárta az emlékhelyeket, látta a lobogós felvonulást, részt vett az ünnepi szentmisén, és együtt énekelte: Isten, áldd meg a magyart!
BERETKA CSÁBI Éva