Boldogság a boldogtalan világban
A moholi Lakatos Irén úgy érzi, hogy megtalálta
A doroszlói kegyhelyen találkoztunk. Az 54 éves Lakatos Irén a Szentkút vizében hűtötte felhólyagosodott lábát. Moholról érkezett, több mint 100 kilométert gyalogolt. Hat évvel ezelőtt komoly műtéten esett át, szerencsésen felgyógyult, ezért hozta most ezt az áldozatot. Doroszlón csak néhány szót váltottunk, de néhány héttel később meglátogattuk moholi otthonában.
A hatalmas családi ház udvarában, az őszi napfényben kék és sárga virágok pompáznak. A bejárat előtti lugason néhány fürt szőlő kínálja magát. A konyhaablakra halasi csipkemintát festett a háziasszony lánya. A többi ablakot, függöny helyett, régi gyapjúkendők díszítik. Az ízlésesen berendezett nappaliban több mint százéves damasztabrosszal letakart asztal, rajta sós és édes sütemények. A polcon becses vázák, a falon régi festmények.
Vendéglátónk, Lakatos szül. Raffai Irén vidám, és boldognak tűnik.
– Csak ne legyen senki beteg, akkor én már boldog vagyok – mondja. – Sokféle baj ért életemben, de az élethez való pozitív hozzáállást talán még otthonról hoztam. Édesapám 42, édesanyám 36 éves volt, amikor a világra jöttem. Boldog gyermekkorom volt. Tanyán éltünk. Nem dúskáltunk semmiben, sok volt a munka. Anyám megtanított mindenre, amire egy házban szükség van, ezért ma is hálás vagyok neki. Ötévesen már tudtam írni, olvasni. Az első osztályból félévkor áttettek a másodikba. Felsőben bentlakó diák lettem Moholon. A tanyasi iskolában nagy volt a fegyelem, így benn a faluban nem tudtam megszokni a társaim hangoskodását, rendetlenkedését. Ennek ellenére nagyon szerettem iskolába járni. Kitűnő tanuló voltam, a tanáraim biztattak, hogy nyolcadik után tanuljak tovább, de édesapám nem engedte. Egy lánynak nem való a tanulás, mondta. Sajnos abban az időben sokan ezt az elvet vallották. Visszamentem a tanyára, 14 évesen tehenet fejtem, kenyeret sütöttem, szappant főztem, libát tömtem és meszelni is megtanultam. Csépléskor, kukoricatöréskor a munkásoknak főztünk édesanyámmal. Tavasztól őszig legjobban a reggeleket szerettem. Korán, harmatban a teheneket, libákat kihajtottam a legelőre, könyv a kezemben, a világirodalom remekei. Ilyenkor nyugodtan olvashattam, mert napközben várt a munka, szégyen lett volna olvasással lopni a napot, én pedig művelődni akartam. A latin közmondásokat még ma is tudom, és úgy érzem, azzal a sok-sok olvasással csak gazdagabb lettem.
– A meghitt tanyasi estékre szívesen emlékszem. Édesapám három testvére a közeli tanyákon alapított családot. Esténként átjöttek hozzánk, vagy mi mentünk hozzájuk. A nyolc unokatestvérrel nagyon jól megvoltunk. A lámpa fényénél törtük a kemencében sütött tökmagot, hallgattuk az idősek nyugodt, kedélyes beszélgetését, jókat nevettünk. Télen kézimunkáztunk, mert szégyen volt, ha az asszony nem tudott valamit felmutatni, mivel töltötte a telet. Rengeteget kötöttem, horgoltam, később gobelint is varrtam.
Háromévi szórakozás után húszévesen férjhez mentem a szomszéd fiúhoz. Szüleim óva intettek, mert a két család nem nagyon kedvelte egymást. Hál’ istennek mégis jól döntöttem, mert Lakatos László 35 éve a férjem. A közös életet a mi tanyánkon kezdtük. Műveltük a földet, jószágot tartottunk. Nagyon szerettünk ott, de sajnos a határrendezés miatt a 70-es években a gyönyörű tanyánkat le kellett bontani. Moholon vettünk házat. Itt sokkal könnyebb lett az élet, nem petróleumlámpával világítottunk, nem kellett a kútból húzni a vizet, nem fateknőben mostam, de a kényelem ellenére nagyon hiányzott a tanya. Persze továbbra is földműveléssel foglalkoztunk. Búzát, kukoricát, napraforgót, cirkot, krumplit, babot és munkaigényes konyhakerti veteményeket termeltünk, és birkákat tartottunk. Közben az én tervrajzom alapján építettük ezt a kétlakásos házat. Tizenöt évvel ezelőtt ide költöztünk. Azt gondoltuk, majd ha a gyerekek felnőnek, az egyikük itt lakik a nagyobb részben a családjával, a másik a régi házunkba költözik, de az élet könyvét másképpen írták.
Attila fiunk 1975-ben született, még a tanyán. A középiskolát abbahagyta, mert nem nagyon szeretett tanulni, a férjem pedig, egy közlekedési baleset miatt, hat hónapra börtönben került, így Attila 17 évesen segített nekem a gazdaságot vezetni. Ráadásul abban az évben a jég mindent elvert, a birkák lesántultak, a juhászunk meghalt.
A fiunk sorsa is kanyargósan alakult. 1991-ben a behívó elől magyarországi ismerősökhöz ment. Asztalosként dolgozott, disznókat, kacsákat tartott. Egy év után hazajött, a gazdaságunkban dolgozott, megnősült. A feleségével itt éltek a nagyobb lakásban, de nem értették meg egymást, négy hónap után elváltak. Később újra nősült, a bajsai Ozorák Hajnalka lett a felesége. Most 60 kilométerre tőlünk, Bajsán élnek. A menyünk főiskolát végzett, Topolyán dolgozik, de a gazdálkodásba is besegít. A földművelés mellett disznókat hizlalnak. Az aranyos kisunokánk, Olívia kétéves.
Lenke lányunk 1976-ban született. Mint egykor anyám engem, én is megtanítottam őt mindenre. Süt, főz, dunsztol, libát kopaszt, baromfit tisztít. A középiskola után az adai Szűgyi Tibor felesége lett. Mátyás unokánk hat-, Levente hároméves. Adán élnek, borjúkat hizlalnak, pulykákat nevelnek, nagy gyümölcsösük van. Lenkének nagyon fejlett a kézügyessége. A lakodalmukra 130 borosüvegre mezei virágokat festett, de a nevüket és a dátumot is felírta. A vendégek kitűzővirágait is ő készítette száraz virágból. Tojásfestő versenyeken I. és II. helyezést ért el, az óvodának szemléltető eszközöket készített. A nyáron az oromhegyesi barátnője gyerekének szobája falát rajzfilmhősök figuráival díszítette. Tájképeket is fest.
Most üresen áll ez a nagy lakás, de a gyerekek döntése volt, hogy nem maradnak itt. Nincs harag, mert az ember, ha igazán szereti a gyerekeit, akkor elengedi őket. Nekünk pedig az a legfontosabb, hogy a gyerekeink boldogok legyenek.
Közben a férj, Lakatos László is megérkezik. Megörülnek egymásnak, puszit váltanak. László csak rövid időre társul hozzánk, mert a szénabálákért a földre kell menni, „különben holnap már nem találja őket ott az ember”.
– Két napig a birkáknál voltam – mondja a mosolygós arcú házigazda. – Néhány éve nincs juhászunk. A faluban összefogtunk, a 400–500 birkát felváltva őrizzük. Két napig kinn vagyunk, akkor öt nap szabad, aztán újra juhászkodunk. Fáradságos már így is a juhászélet, de nagyon szeretem a birkákat. Mindegyiket külön ismerem, sőt azt is tudom, melyik báránynak melyik az anyja. Sok-sok évvel ezelőtt felkerestem Magyarország legjobb juhászait, onnan hoztam magkosokat. Vajdaságban is mindenütt vannak juhász ismerőseim.
– Termelni semmit se kifizetődő. Az időjárás se kedvez, de a terményeknek sincs ára. A kombájnt is eladtam, nem éri meg tartani, meg a munkából is visszavettünk. Tíz évvel ezelőtt élet és halál között lebegtem, de szerencsére hazakerültem a kórházból. Azóta kicsit megváltoztattuk az életmódunkat is. Nem vágunk disznót. A kolbászt is pulykahúsból és krumpliból készítjük – meséli a házigazda.
A háziasszony már ugrik is, és hamarosan nagy tányér szeletelt kolbásszal tér vissza. Megkóstoltuk, tényleg nagyon finom. A pulykahúsból készült kolbász íze megegyezik a hagyományos sertéskolbász ízével.
– Áttértünk a könnyebb ételekre. Tudatosan kevesebb kalóriát viszünk be, lefogytunk 10-10 kilót mindketten, nincs többé magas vérnyomás és koleszterinszint – mondja a háziasszony.
Mielőtt a férj újra a határba megy, az udvaron fényképezünk. Megcsodáljuk a muskátlit, meg a számunkra ismeretlen virágokat. Irén az egyik bokorról furcsa termést vesz le. A külső burkot lehámozza és kezünkbe nyomja a földi cseresznyét. Különös, kicsit savanykás ízű a sárga bogyó. A beszélgetést bent, a meleg cserépkályha mellett folytatjuk, ahol Irén még sok
érdekes dolgot elmesél magáról:
Fiatalon szabó-varró tanfolyamra járt, s a későbbiekben a családnak ő varrt mindent. A nyolcvanas évek végén a 7 kilós videokamerával járta a szerb és magyar lakodalmakat, de más rendezvényekre is hívták. A szép, de fárasztó munkát abbahagyta, amikor elszaporodtak a kis kézi kamerák.
A moholi hittanterem négyméteres falán 1987-ben megfestette az Utolsó vacsorát. Tájképeket is készít, de főleg karikatúrákat szeret rajzolni.
52 évesen szerzett gépkocsivezetői jogosítványt. Egy pénteki napon történt, hogy a garázsban álló autóra nagy szükség lett volna, de a gyerekek már nem itt éltek, a férj meg a határban volt, nem volt, aki elhajtsa. Hétfőn Irén beíratkozott a gépkocsivezetői tanfolyamra, elsőre le is vizsgázott.
Tavaly Adára járt hetente kétszer angol nyelvtanfolyamra, most hangszalagokról és könyvekből tanul. Számítógépkezelést is tanult, de még otthon nincs gépe, habár nagyon szeretne egyet, hogy hozzáférjen az internethez.
Régiségeket gyűjt. Főleg a múlt század elején használt tárgyakat, bútorokat, ruhákat, de van egy 200 éves végrendelete is. Gyűjteményének legnagyobb része az adai tájházban található, de a családi házban is látunk régi vázát, cserépkorsókat, rézmozsarat, Milánót, Rómát és Velencét ábrázoló képet 1925-ből. A hálószobabútoruk 90 éves.
Fényképeket is nézegetünk az egykori csodás utazásokról. A néhai moholi plébános, ft. Léner atya sokfelé elvitte a hívőket. Körbeutazták Jugoszláviát, de külföldre is eljutottak. Olcsó, ún. hálózsákos utak voltak ezek, de sok mindent láthattak a hívek, ezek nemcsak egyházi programok voltak. Irén és fia Olaszországon, Franciaországon és Spanyolországon keresztül utazva jutott el a portugáliai Fatimába. A férje járt Kairóban, ahol februárban 40 fok meleg volt a piramisokban. Tel-Avivban láthatták a világ legnagyobb gyémántcsiszolóját, Jeruzsálemben a Szentföldön pedig, mint mesélték, a fikuszok akkorára nőnek, mint nálunk az almafák.
Ma már nem utaznak sehova, maradtak a szép emlékek és az esti séták. Irén ugyanis 5-6 moholi földműves asszonnyal a Tisza-parton mindennap elsétál Adáig és vissza, 7-8 kilométert tesznek meg, közben tornáznak, beszélgetnek.
A virágai sem véletlenül ilyen szépek. Kora tavasszal a barátnőjével zsákszámra hordják haza az erdei fűzfák odvából a földet.
Elégedett, hogy a gyerekei sokoldalúak, széles látókörűek, szorgalmasak, törekvőek. Feltalálták magukat ebben a nehéz világban. A legnagyobb boldogságot mégis az unokák jelentik. Főleg, amikor hétvégéken a nagyszülőknél vendégeskednek.
Élmény Irénnel beszélgetni, mert egyszerre sugároz derűt, nyugalmat és kiegyensúlyozottságot.
– Emberként kell kikerülni mindenből – mondja búcsúzóul. – Sok mindent átéltünk, de mindig megpróbáltuk élvezni az életet. Boldog emberek vagyunk.
BERETKA CSÁBI Éva