Tájház nyílt Doroszlón

A falu jeles napjának, Mária kegyhelye ünnepének alkalmából, Kisboldogasszony tiszteletére és a Magyar Millennium jegyében Doroszlón pénteken megnyílt a régóta áhított tájház, Nyugat-Bácska hiteles építészeti és néprajzi emléke. A másfél évszázada épült ház tágas portáját nemcsak az ünneplőbe öltözött doroszlóiak töltötték be, hanem a másnapi szentkúti búcsúra a Vajdaság különböző helységeiből érkező csoportok is, hogy lássák, hogyan mentette meg gazdag múltjának egy részét a falu, amely jövőre ünnepli a letelepedés 250. évfordulóját.

- Az 1990-es évek elején Nagy Istvánnal több alkalommal is rendeztünk Doroszlón hagyományápoló gyermektábort. Sokat jártunk akkor a faluban, s láttuk azt a tömérdek anyagot, amit szinte kötelesség, ha nem is továbbéltetni, de legalább megőrizni, tudatosítani, összegyűjteni, bemutatni - mondja Raj Rozália néprajzkutató. - Akkor született az elhatározás, hogy tájházat kell létesíteni. Szerencsénk is volt, ugyanis a slingelt zsebkendőkből kiállítást rendeztünk a szabadkai Városi Múzeumban, és az erről szóló tudósítás a Magyar Szónak köszönhetően eljutott Ausztráliába. Az ott élő, doroszlói születésű Renic Kistamás Katalin elolvasta, a következő nyáron hazalátogatott, fölkeresett bennünket, és sokat beszélgettünk. Elmondtuk neki a tervünket, s harmadik társunkká vált ebben a szándékban. Később társtulajdonosa is lett ennek a mi családi házunknak, s közös elhatározással döntöttünk úgy, hogy tájházat hozunk létre belőle. Az átalakításhoz szükséges pénz ebben az esetben nem volt nagyon sok. A családom összefogásának, s annak köszönhetően, hogy a jó barátok, az ismerősök, a kultúra pártolói több napot dolgoztak, a gombosiak például jöttek meszelni és később is jöttek segíteni, ugyanígy az újvidékiek, a becseiek - ki ne felejtsek senkit! -, az a sok jó barát, akinek ügye, hogy a Doroszlói tájház létrejöjjön. Természetesen elsősorban a Doroszlóiak voltak nagy-nagy segítségünkre, s köszönet illeti a helyi közösség tanácsát és annak elnökét is. Az anyagi bázis tulajdonképpen az Ausztráliában élő magyaroktól jött, továbbá amennyit csak Katica családja és az én családom is megengedhetett magának, ide fektette be.

Renic Kistamás Katalin nem tudott részt venni az ünnepségen, a testvéreknek, barátoknak, szomszédoknak Sydneyből küldött levelét az unokatestvére, Szigeti Ferencné Kistamás Etelka olvasta fel. Földijei közül sokan meghatódtak e sorok hallatán: “Minden nép, amely meg tudott maradni a népek és civilizációk harcában, amelyet nem sodort el az idő, a sors, őrzi magában saját eredetét. Nekem ott, Doroszlón kezdődött el az eredetem. Ott vetették meg lábukat, ott telepedtek le őseim. Ott látták legkékebbnek az eget és legfeketébbnek a földet. és ott volt legotthonosabb a táj. Biztosan gondoltak rám, biztosan tudták, hogy ott, a Mosztonga partján nekem is fog majd tetszeni. Nekem is volt egy álmom, Doroszlónak is volt egy nagyon régi mentési vágya, hogy legyen egy ház, amelyben össze lehet gyűjteni mindazt, ami Doroszlói volt és maradt - egy tájház, vagy tájmúzeum, ahol a múltat a jelenben lehetne látni, ahol Doroszlót meg lehet mutatni Doroszlónak és a világnak. Innen, a húszezer kilométeres távolságból visszatekintve látom, hiszem és érzem, hogy azokat az értékes kincseket, amiben én születtem, amit elődeinktől örököltünk, át kell menteni a jövő nemzedéknek. Múltunk nélkül, emlékeink, hagyományaink, meséink, nótáink, táncaink nélkül már nem teljesen egész ember az ember. Ezek az értékek nem ismernek távolságot, nem ismernek határokat. Most úgy tűnik, érdemes volt álmodozni, és könnyes szemmel felébredni, mert álmaink valósággá váltak.”

- Az újkori, tehát a nyolc-tíz generációs magyar falu, Doroszló 21. század elejére megmaradt építészeti és tárgyi, szellemi és vallási kultúrájának a bemutatóján vettünk részt. Jogos büszkeséggel mutathatják meg a helyben megőrzött és helyreállított műemlék jellegű, népi építészeti értékeket is hordozó gazdaházat, amelyben használati és gazdasági tárgy együtteseket, életmódot jelző állandó néprajzi kiállítást is láthatunk - mondja Kecskés Péter, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum muzeológusa, aki szakmai értékelést tartott. - A doroszlói tájház a falu legrégibb utcájában, a Szentkút utcában áll egy szalagtelken. Sikerült megtalálni azt a második katonai felmérést 1853-ból, amelyen ez a telek már lakott telekként volt bejegyezve, tehát legkésőbb 1853 körül épült ez a lakóház. A vert falú ház beosztása a következő: szoba-konyha-szobakamra-kamra, továbbá hozzáépített fészer és istálló. Az utcafrontra épült házzal szemben a 20. század elején épült nyári konyha és láncos kút található. Az udvari oldalról, a kamrából nyílik falépcsős lejárattal a hátsó szoba alatt egy borospince, ez téglával boltozott. Ugyancsak a kamrából lehet feljutni létrán a gabonatárolásra szolgáló padlástérbe. Az épület minden helyisége döngölt föld padlójú, a szarufás gerendás fedélszéket és a keresztgerendázatot a ház teljes hosszában mestergerenda tartja. A födém tapasztott nádszőnyegből áll. Az eredeti tetőfedés felvert nádból készült, amit vágott cserépre cseréltek az 1950-es évek elején. Az utcai egyenes oromfal sárgatéglára cserélése is valószínűleg a héjazat cserével függött össze. A két szobát eredetileg két kívül-fűtős banyakemence fűtötte, aminek a füstjét teljes szabadkémény húzta ki.1937-ben az első szoba kémencéje helyébe helyben készült belülfűtős barna cserépkályhát állítottak. A konyhába a régi tüzelő és füstölőpadka mellé vasplatnis rakott tűzhelyet építettek. A ház helyreállításakor a bontás nyomai és az építészeti felmérések alapján hitelesen került visszaépítésre a keskeny oldalpadkás, négyzetes kalapú kemence és a hozzá tartozó fél szabad kémény. Az 1930-as éveknek felelnek meg a helyiségek funkciói és a berendezésük is. Tehát most már azt az alaprajzi elrendezést mondhatjuk, hogy tisztaszoba-konyha-lakószoba-mindenes kamra-boroskamra. Az itt alkalmazott építészeti. és műemlékvédelmi, továbbá néprajzi és múzeológiai elvek szinkronitását követve igyekeztünk elkerülni az archaizálást és a modernizálást is, tehát egy bizonyos építészetet és életmódot kifejező kort akartunk megragadni és bemutatni. A berendezési tárgyakkal kapcsolatban elmondhatjuk, hogy a 19. századi generációkhoz tartozó megbecsült, értékesnek tartott tárgyak is bekerültek az enteriőrbe. Így látható a mélyített faragású, komáromi típusú festett láda a 19. század elejéről; a falusi faragóspecialista által készített székek a 19. század közepéről, de bekerült az amerikás láda is. A textilanyag, tehát a felvetett ágyak, függönyök stb. mind a tiszta-, mind pedig a lakószobában a két világháború közti időszak, a magát megmutató módosságot kifejező mentalitást adja, és ez az újbarokk berendezés - nemcsak a saját véleményemet mondom, hanem a néprajzos kollégáékét is - a néprajzi múzeológia egyik jelentős teljesítménye. Szakmai és emberi elismerésemet nemcsak a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkatársaként, hanem a budapesti Néprajzi Múzeum és a budapesti Magyar Művelődési Intézet nevében is kifejezhetem a tájház létrehozóinak.

- A Móricz Zsigmond Magyar Művelődési Egyesület keretében működő hagyományőrző népi táncegyüttes, a fúvószenekar és a vegyes kórus mellett mostantól immár a példásan berendezett tájház is emlékeztet bennünket nagyszüleink életformájára, és arra, hogy hová is tartozunk. Hogy nem feledkezünk meg őseinkről, azt a hagyományok ápolásával, a régiségek megőrzésével kívánjuk igazolni - mondja Holló Róbert, a Doroszlói helyi közösség tanácselnöke, aki családostól kivette részét a tájház megteremtéséből, s aki nem titkolja örömét, hogy a falu népének összefogásával ilyen szép létesítménnyel gazdagodtak.

- Az anyagot sok éven át gyűjtöttük - meséli Nagy István néprajzkutató. - Amikor tavaly nyáron Kistamás Katalin hazalátogatott Ausztráliából, valóságos falujárást végeztünk, elmentünk mindenkihez, aki hajlandóságot mutatott, hogy ad valamilyen darabot a tájházba. Sokan felkerestek bennünket, s ahogy közeledett a megnyitás, mind több és több anyag gyűlt össze. A válogatásnak és a tájház beállításának az volt az alapja és előzménye, hogy éveken át bejártuk a hasonló létesítményeket itthon és Magyarországon, főleg a szentendrei skanzenben, ötleteket gyűjtöttünk, s hosszú elmélkedések után rendeztük be végre a mi tájházunkat ezen az eredeti régi parasztportán. Fontos még elmondani, hogy az udvar végében befejezés előtt áll egy emeletes ház, Ebben lakik majd a gondnok, ami azt jelenti, hogy állandóan tátogatható lesz a tájház. Terveink szerint az új házban egész éven át egy néprajzi, népművészeti, kulturális műhely működik majd. Amíg a gondnok nem költözik be, addig a 063-84-23-797-es telefonszámon jelenthetik be a látogatásukat a vidékről érkezők, és tárt kapu várja majd őket.

- Doroszló immár nemcsak a csodálatos népviseletéről, messze földön híres slingeléséről, szépséges népdalairól, értékes táncairól, ismert népszokásairól és népi gazdálkodásáról lesz nevezetes. hanem építészeti és lakáshagyományáról; erről a most megnyitó tájházról is - mondta megnyitóbeszédében dr. Silling István, egyetemi docens, néprajzkutató. - Ez a múzeum egyedülálló példája a lélek hazavágyódásának, otthonkeresésének és a gyökerek megbecsülésének, Szép emlékmű mindazok előtt, akik bármi oknál fogva is elmentek, el kellett menniük a szülőföldről. A szülőfalu éltető forrásai, mint látható, visszahívják ezeket az embereket haza, egy kicsit a szívet és a lelket megmelegíteni. Ahogy évente visszajár délvidéki katolikus hívőközösségünk a Doroszlói Segítő Szűzanyához, megköszönni az ő egész évi hathatós közbenjárását és gondviselését mindannyiunkért, úgy jönnek majd - remélem - a Doroszlóiak is, itthoniak és hazalátogatók ebbe a tájházba. Gyönyörködni, emlékezni, tanulni és erőt meríteni. És nemcsak ők, hanem a Vajdaságban élő többi honfitársunk is. Ha elődeink generációkon át fel tudtak nőni, szeretni, élni és meghalni e hajlékban, az ilyen hajlékokban, akkor talán mi is megtanulunk a mai Doroszlói, kupuszinai, topolyai, moholi, szabadkai, tordai, magyarittabéi és más, de itthoni otthonainkban megmaradni. Itthon, a szülőföldön.