Készül a kolbász, a sonka, a...
Dátum: 2006. december 12. kedd, 17:17
Doroszló Portál



Annak ellenére, hogy az idei tél várat magára, amit a tüzelőnek megtakarításával aligha bánunk, november végétől, azaz András napjától Doroszlón (is) egy több háznak udvarából hallik ki a hízó fülsüketítő visítása. 10-11 órára a sűrű ködben az abalé és a sülő zsír nehéz szaga száll alá. A jó, és szorgalmas böllér 12 órára déli 12 órára már a kolbásszal is elkészült, kész a disznóvágás. Mostanában sokan már nem is odahaza végeztetik a disznóölést.



Elviszik a mészároshoz, s aztán mindent készen visznek haza. Valaha egészen másként volt. Gyermekkori emlékeim jutnak eszembe, a disznóvágás az elsők között szerepelt, az ünnep volt a családban.

Anyánkkal (hárman voltunk testvérek) a disznóvágást megelőző estén már benne voltunk az eseményekben. Megpucoltuk a vörös- és a fokhagymát, könnyező szemekkel tormát reszeltünk a főtt hús mellé, céklarépát savanyúságnak a „kóbász” és a pecsenye mellé. Anyánk aztán lisztet szitált, hogy aztán másnap a frissen kisütött hájzsírból, dióval, szilva, vagy baracklekvárral töltött hájas kiflit süssön. Alig vártuk a reggelt. A hajnali öt órakor megszólaló harangszóra már az udvaron toporzékoltunk. A Papa, anyai nagyapánk, aki a háború viharában elveszett apánkat helyettesítette, húzta a kerekes kútból a vizet, mi meg hordtuk a bográcsba. „Gyerünk gyorsan” – mondta derűs mosollyal. Siettünk is. Hétre itt lesz a Franci sógor, Ica nagynéném férje, ebben az esetben a böllér. A birkák által lerágott kukoricaszár, ahogyan a Papa mondá vala, a „szárízék” jó tüzelőnek bizonyult. A bogrács alól fölcsapó lángnyelvek nem csak a vizet forralták, világosságot is árasztottak. Rózsaszínben pompázott a szomszédék fehérre meszelt házfala, az udvar és a disznó ól. A kezünk ujjaival, több-kevesebb sikerrel árnyékfigurákat „rajzoltunk” a falra. A két koca gyanútlanul röfögött. Szegények, hogy az este miért nem kapták meg a szokásos kajájukat, nem is sejthették.

A Franci sógorral együtt jött a család, a nagynéném, a két unokatestvér, a Joci és a Ferike, de ott volt már a szomszédban lakó, fiatalon özvegyen maradt Ilus nagynéném, akinek egyetlen gyermeke, Lajcsi, a bolmáni csatatéren esett el, majd nemsokára megérkezett a Feri nagybátyám, az ángyunkkal Ilonkával, voltunk vagy tizenöten. Sajnos valamennyiükre immáron csak emlékezünk, ők már ott fenn ünnepelik a disznótorokat.

A hízók leszúrása után – mi gyerekek a koca farkát fogtuk – forrázták, kaparták a szőrét, előkerültek a borotválkozásra már alkalmatlan zsilettpengék, s azzal szőrtelenítették a jószág bőrét, volt ahol szalmalánggal pörkölték. Ma már ez is korszerűbben történik. A nagy robajjal égő gázláng percek alatt megteszi a magáét. A letisztítás után az emberek hozzáfogtak a felbontáshoz, az asszonynép a belet pucolta. Anyám a koca májából készített reggelit, hozzá finom kenyér-fánkot sütött. Ment a munka mint a karikacsapás.

Az estéli disznótorban már voltunk vagy 20-25-en: a rokonság, a szomszédok és közeli jó barátok. Vacsorára volt finom húsleves, főtt- és sült hús, szárma, kóbász és hurka, amit a sógoromék kertjében termett szőlőből készült borával öblitgettek, aminek aztán nótázás lett a vége. A papika, azaz a nagyapám elővette asztali citeráját, amelynek a lúdtollal pengetett húrjai most is a fülembe csengenek. Csodálatosan játszott, mint valamikor régen, a bakterház udvarában, ugyanis vasúti pályaőrként ment nyugdíjba. S amikor elhangzott egy szép népdal, illetve magyar nóta, megtapsoltuk, amire ő tréfásan megjegyezte: „Én vagyok a papika és punktum”. Szerette a pityókát, a társalgást. Az élet megpróbáltatásai ellenére is mindig víg kedvű volt, szerette a társaságot, barátok közt élni. Ez volt az élete. Nyugdíjából éltünk öten – szerényen – de elvoltunk, nagyjából megvolt mindenünk.

Papika a disznóvágást sem tudná elképzelni egy böllérrel, pláne, azt nem, hogy mészároshoz vigye a kocát. Hagyományát az ősi házban a nejemmel visszük, illetve folytatjuk. Ez boldogít, de elszomorít is. Sokan közülük már az örök álmukat alusszák, e hányavetett kusza világban határok választanak el gyermekünktől , az unokáinktól, a testvéreinktől és más további rokonainktól, a disznótorra nemigen jöhetnek. Mi az itthon maradottak koccintunk egyet az ő egészségükre is. Régi jó szokás szerint kóstolót azért majd juttatunk nekik.

Dautbegovics Zoltán