KOVÁCS ENDRE:
A DOROSZLÓI NÉPVISELET KIALAKULÁSA
Doroszló, mint település a mostani helyén
Új-Doroszló néven jelenik meg ismét a XVIII. század elején.
Az új telepítés során Zala, Somogy, Komárom
és Vas megyékből százötven magyar, katolikus családdal telepítették
a falut. Később, 1763 után birodalmi németekkel növelték
a falu lakosságának számát. Az ide települtek mint szabad
jobbágyok, kedvezményben részesültek. Az itt talált szerb
lakosság a szomszédos Szilberekre (Backi Brestovácra) költözött.
Megindult
a több megyéből hozott, ugyanazon a nyelvet beszélő település
népviseleti kultúrájának a kialakulása. A később érkezett
németek aránylag kevés száma hamarosan beleolvadt az itt
talált magyarságba, de csak nyelvileg. Népviseletük is csaknem
azonosult a magyarokéval. A különbség
az alapszínek alkalmazásánál jutott különösképpen kifejezésre
amíg a magyarság a zöld színt tartotta magáénak, náluk az
égszínkék dominált.
A környező települések közül, nyilvánvaló
a kölcsönhatás a gombosi népviselettel.
A századforduló
előtti kommunikációs eszközök hiánya az egymásra utaltságig
hatott Gombos és Doroszló, határával egymást érintő két
magyarlakta közösség népviseletének a kialakulására.
Habár a két falu népviselete a megtévesztésig
hasonló, mégis vannak eltérések.
A MAGYAR NÉPVISELET ELEMEI
Írott emlékkel sajnos nem rendelkezünk,
amiből utalhatnánk Doroszló XVIII-XIX. századbeli népviseletére.
Csupán az öregek visszaemlékezése alapján sikerült. megközelítően
következtetni ennek az időszaknak az anyagára.
Nehezen
megoldható a népviseleti anyag egyes időszakok szerinti
felosztása, éles határok hiányában. Egyazon időszak módosabb
lakói hamarabb veszik fel az új minőségi, majd formai változásokat
szegényebb társaiknál.
Mivel a ruhadarabok és a hajviselet lényeges
vonásaikban országszerte megegyeztek, jóllehet, hogy a más
vidék régebbi adatai vonatkoztathatóak Doroszlóra is. Annál
is inkább, mert a rendelkezésre álló ruházati cikkek alapanyagai
vidékenként azonosak voltak.
A XIX. században a férfiak
haja hosszú volt, s ezt különböző
módon tűzték fel vagy fonatokba fonták. A fiatalok csak
viszonylag ritkán viseltek rövidre vágott hajat. Ezért "szakajtóban
nyírt haj"-nak is nevezték, mert úgy vágták egyenesre, hogy
a fejre mértékül szakajtót borítottak.
hosszú haj csak 1848 körül kezdett kimenni
a divatból, amikor a besorozott parasztok haját levágták.
Igen szerették a bajuszt is, amelyet hosszúra
növesztettek és hegyesre pödörtek. Szakállat ritkábban viseltek.
Fejükre a XIX. század elején posztószerű anyagból készült
magas hengerszerű süveget tettek, ezt 1820-1830 körül kiszorította
a nagykarimájú kalap. Viseltek még alacsony, kis felálló
karimájú pörge kalapot is. Munkára népszerű volt a szalmakalap.
Az ingnek keleti módra
egyenes, téglalap alakú eleje, háta és egyenes téglalap
alakú, a kéznél sokszor keleti módra hosszabb ujja volt.
Gallérja sem volt, a hasíték egyszerű madzaggal kötődött.
Az ujján nem volt kézelő. A XVIII. században és a XIX. század
elején a hosszú inget a nadrágon kívül viselték és széles
bőrövvel szorították le. De már
a XVIII. század közepén rövid derekú, inget kezdtek hordani,
s ez a XIX. század derekára igen divatossá vált a tiltó
rendeletek ellenére.
Az alsótestet vászonból gatya fedte. Szabásvonalai ennek
is keletiesen, derékszögűek voltak. A szegényebbek télen két
gatyát húztak egymás fölé. Az igen szegények néha munkára,
vagy hideg időben sűrű szövésű vászonból készült és vastag
vászonnal bélelt kabátot és nadrágot viseltek.
|
Doroszlói anya gyermekével
(1913)
|
Amikor az ing ujja a széles gyári vászon
miatt bővülni kezdett, bővült a gatya szára is, annyira,
hogy inkább bő rakott fehér szoknyának látszott. Először
és nagyobb mértékben természetesen az ünnepi ing ujja és
az ünnepi gatya szára bővült. Díszítésül alul kirojtozták,
a ráncából kilógott a dohányos acskó a pipadohánnyal.
Lábbeliként
a különböző formájú bocskort, később csizmát viseltek. Régiesebb
a bocskor, amelyet a pásztorok sokszor maguk készítettek,
cserzetlen vagy cserzet szőrös vagy szőrtelen bőrből. A
bocskor egylábas volt, tehát ugyanazt a darabot tetszés
szerint lehetett
jobb vagy bal lábon viselni. A bocskort nyáron egyszerűen
a mezítelen lábra húzták, hidegben ronggyal csavarták be
a lábat.
Papucsot is viseltek hétköznap. A papucs
is egylábas volt.
A csizma török eredetű lábbeli, a parasztsághoz
a XVIII. században, illetve a XIX. század elején került.
A magyar csizmát a fordított - varrott talp mellett az elől
emelkedő szártető és a szárak oldalvarrása jellemezte.
A bőrruhák színe az
egész magyarlakta területen azonos, régi darabok mindig
fehérek, az újabbak sárgásbarnák.
A vászonból és bőrből készült holmik mellett
a múlt században igen kedvelt ruhadarab volt a szűr, amelynek
anyagát kezdetben szintén a nagy kiterjedésű állattartás
adta.
Szűrposztóból a szűrön kívül többféle ruhadarab
készült, így a hosszú ujjas mente és a rövidebb dolmány,
sőt néha a mellény is. Ezeket a ruhadarabokat néha piros
szegéllyel díszítették. Szűrposztóból zsinórdíszítésű nadrágot
is szabtak.
Szűrt csak férfiak viseltek.
Bár ujjas, ruhadarab, nem volt szokás felölteni, elől sem
gombolódott, csak vállra vetve
viselték.
A vászon, bőr és szőr ruhák régebben nem
gombbal, hanem madzaggal, illetve kapcsokkal záródtak.
A gyáripar fejlődésével a XIX. század második
felében elszaporodtak a gyári anyagból készült ruhadarabok,
természetesen főleg a gazdagok ruhatárában. Nagyon népszerű
volt a kék posztó, amelyből először mellény, majd dolmány,
mente és végül nadrág készült. A múlt század végén viseltek
egy széles szárú nadrágot, amelynek oldalát színes posztócsík
és lapos rézgombsor díszítette.
A falubeliek
még emlegetik a bársony-nadrágot, aminek az volt a tulajdonsága,
hogy mindkét oldalátlehetett viselni ha kifordították. Ugyanígy
emlegetik azt az időt is, amikor a falu összes szegénylegénye
egy nadrágban esküdött, amit erre a célra béreltek, mert
nem volt pénzük megvásárolni.
A kék posztót a századforduló körül, helyenként
a századforduló után a fekete posztó váltotta fel. Felkapott
volt a belőle készült rézgombos mellény, amit fehér gyolcsing
tetejére húztak.
A női viselet elemei,
alapvető ruhadarabjai a férfiakhoz
hasonlóan nagyjából országszerte általánosak.
A lányok régen egy vagy
két ágba fonva viselték a hajukat. Előbb középen, majd általában
fordított T alakban választották el. A két fül között húzódó
választékra merőlegesen, a homlok közepétől kiindulva
még egy rövid választékot húztak. Az így keletkezett két
hajcsomót gyakran felfelé pödörték, s e pödrött részt a
tarkónál fonták egybe a hátsó hajjal. A lányok az így megfésült
hajra ünnepélyes alkalmakkor pártát vagy koszorút tettek
fel.
A házi kendervászonból
készült ing eredetileg hosszú ujja vidékenként előbb vagy
később, de mindenütt rövidül. A XIX. század folyamán, amikor
a férfiingeket kezdték gyolcsból készíteni, a kendervászon
női inget is felváltotta a gyolcs. Házivászon alsóneműt
már csak
a századforduló előtti öregek viseltek amit nehéz volt díszíteni.
Sokszor az ing dereka még kendervászonból, ujja pedig vékony
gyolcsból készült. Idővel az ingek helyett elterjedtek a
polgárai viseletből származó blúzfélék, ezeknek vidékenként
más és más a nevük.
Az alsótestet házivászon
alsószoknya, a pendely takarta. Ez a magyarságlakta területek
déli részén egyenes, derékba ráncolt, az északi részeken
szabott és lefelé szélesedő darabakból állt. Fölötte szoknyát
viseltek. A házivászon pendely és a felső szoknya közé egyre
több alsószoknyát vettek fel. A paraszti szépségideálnak
megfelelő, áhított formát nagyszámú szoknyával igyekeztek
elérni. A szoknyák anyaga selyemkasmír, bársony vagy brokát
volt, a köznapiak természetesen olcsóbb anyagból készültek.
A szoknyán kötényt viseltek, a paraszti
takarosság elvének megfelelően a kötény alatt a szoknya
mindig olcsóbb, silányabb anyagbál készült.
Az ing fölött bőr mellényt
vagy szövött anyagból, selyemből készült pruszlikot viseltek.
Az asszonyok a férfiakhoz hasonlóan
ködmönt is hordtak. Szabása egyezett a férfiakéval de rövidebb
volt annál és díszesebb.
A ködmön helyébe a múlt században kék vagy
fekete gyári posztóból készült kabátféle lépett. Hasonlított
a férfiakéhoz, róka prémmel díszítették s ezt mentének nevezték.
Habár a nők is sokhelyütt törökös csizmát
viseltek, senki esem emlékszik arra, hogy a doroszlói nők
valaha is csizmában jártak volna.
A DOROSZLÓI NÉPVISELET
Öregapáink idejében
más volt a népviselet mint manapság. A legkorábbi adat,
és egyben a leghitelesebb, megsárgult
fotók alakjában maradt ránk századunk első éveiből, amikor
divatba jött a fényképezkedés. Luxusból csak a módosabbja
állt kamera elé, amikor házasodott. A szegényebbek kényszerből:
kivándorláskor mielőtt hajóra szóltak, vagy mielőtt a világháborúba
mentek, hogy maradjon legalább emlék.
Az öregebb férfiak hajviselete rövid, alacsony pörge kalap,
hosszú bajusz, fekete mellény, fehér bő ujjú ing, bőszárú
gatya, keményszárú csizma emelkedő szártetővel. Télen báránybőr
subasapka, vállukra földig érő subát terítettek. A falu módosabb
gazdái már fekete posztóból készült zakót viseltek, szűkszárú
magyarnadrágot, keményszárú fekete csizmát. Fekete, vastag
posztóból készült báránybőr béléses télikabátjukat dakunak
nevezték.
A pörge kalap merevsége miatt azt a látszatot
keltette, mintha vasból lenne, azért a fiatalabbak, inkább
maradi felfogásuk mint kalapviseletük miatt vaska1aposoknak
nevezték az öregeket.
A fehér ing gyolcsból készült gallér nélkül,
vagy igen keskeny gömbölyű gallérral, hosszú derékkal, amit
vagy a nadrágba kötöttek, vagy pedig a gatya fölött viseltek,
bő ujjal, kézelővel.
A széles gatya gyolcsból
készült bő szárral, alul kirojtozva, hossza fél lábszárig
ért, korcába húzott madzaggal kötötték ráncba derékon. Gatyába
jártak még misére meg kocsmába
is.
A mellény, amit az ing tetején viseltek,
fölig csukott volt egy sor fényes rézgombbal, keskeny felálló
gallérral. A feszes magyarnadrághoz fehér kapcát meg fekete
bőrpapucsot húztak. Vasárnap délutánonként így mentek a
faluba.
A bőrpapucsot alighanem a falubeli németektől
vették át, mert előbb azok vise1ték. Csúfolták is érte őket,
mert azok futáskor felkapták papucsaikat és úgy menekültek
üldözőik elől.
A zakó elől öt pár zsinórral gombolódott,
ujján vitézkötéssel. Néha zsinórral szegték a zsebeket és
körül is zsinórt tűztek rá díszítésül. A felső gallért néha
plüssel vagy szőrmével díszítették.
A magyarnadrág két oldala
zsinórral volt díszítve, elől slicc helyett kiskapus volt,
amit szintén zsinórral szegtek. A két szár felsőrészén vitézkötés,
felette ferde kivágású, zsinórral díszített zsebek. A módosabbja
béléssel csináltatta, így a térde nem nyúlott ki olyan hamar.
A nadrág alsó szárára "kengyelt" varrtak, hogy ne csússzon
fel, amikor a lábukra csizmát húztak.
A legényeknek, fiatal
embereknek kicsi pörge bajuszuk
volt. Fejükön magas pörge kalapot viseltek, domború tetővel.
Ingjük gallérja slingelt, elején is két sor slingeléssel,
kivarrással, a kivágása köldökig ért, apró gyöngyház gombokkal
gombolódott. Divatos volt a merkü1ésse1 díszített
ing, amit színes cérnával varrtak ki.
Nadrágjuk már slicces. A fekete és kék
posztó mellett, később zöld színű spriccelt, csíkos bársonyból
készült. Szabása sokáig maradt a régi, a zsinór díszít és
lassan elmaradt.
Az ing tetejére előbb csak színes, sima
bársonyblúzt, jaksamicit vettek fel. Később ennek a tetejére
fekete zsinórral díszített piros, bársonypruszlikot viseltek
és ünnepnap délutánként abban járták a falut.
A nők viselete is sokban
különbözött a maitól. Régente a fiatal lányok hajviselete
a pödricske volt, az öregebbeké
koszorúba vagy kétoldalú kontyba volt fonva, vagy egyágúra
fonták a végén szép sudárral, színes pántlikával átkötve.
A menyecskéknek közép választékuk volt.
A nagylányok hajukban
rózsás pántlikát viseltek. Hajukat koszorúba fonták
és előbb fekete pántlikát tettek, amit alul úgy kötöttek
masnira, hogy elől nézetből kilátszom két feketefü1. A fekete
tetejére pedig, ügyesen hogy jól eltakarja, rózsás pántlikát
kötöttek, úgy hogy hosszan lelógjon a hátukra. A lelógó
szalagokra díszítésül
pillangót is varrtak. Ezt lekötőnek nevezték.
A lányok haját ünnepi
alkalmakra befonták két hajra piros-zöld vagy rózsaszín-zöld
selyemszalaggal, háromágú fonással és felkötötték koszorúba.
Az egészet átfogták színes szalaggal amit főkötőnek neveztek.
A főkötő a lekötőt 1916
után kezdte felváltani. Amikor a lány férjhez ment és bekötötték
a fejét, menyecske vált belőle. Haját kétoldalt kicsiná1ták,
fejére díszes fityu1át tettek, ami még manapság is ékessége
népviseletünknek, szimbóluma a női érettségnek.
Anyaga selyem, divét, cicc vagy hasonló. Az öregebb asszonyok
fityuláján mindig kevesebb a dísz, a legöregebbek már fekete
anyagból dísz nélkül viselik.
A fityula (vagy konty) alatt a1sókontyot
viseltek, ami egyszerű anyagból készült és vele kötötték
át kontyba fésült hajukat. Ez inkább alsóneműnek számított
és arra volt hivatva, hagy a drága fityulát megvédje az
időelőtti elzsírosodástól.
Régen a fityulára nem
varrták fel a díszt mint manapság, hanem egy színes szalagra
sikket varrtak, amit aztán ügyesen
a fityulára erősítettek. Hátul kötötték meg, a kötést a
fityula fü1e takarta. Ez a dísz áthelyezhető volt másik
fityulára és ezáltal olcsóbbá tette az öltözködést.
Fityulájuk tetejére díszes selyem vagy
bársony fejkendőt kötöttek, alá fehér slingelt a1sókendőt
tettek és úgy pászították, hogy az alsó darab slingelése
ne látsszon ki. Egy vagy két csomóra kötötték.
A kendő elejébe keménypapír-csík betétet
tettek, hogy keményen álljon. Kissé magasra tették fejüktől,
hogy sátoros legyen, járjon alatta a levegő. Viselés után
megkötve vették le a fej ükről. Fedetlen fővel csak a lányok
jártak.
A habfehér smizli elmaradhatatlan kelléke a doroszlói népviseletnek.
Gyolcsból készült, nyakon viselik gallér vagy inkább nyakék
gyanánt. Gazdagon fodrozott slingelése félig eltakarja viselőjének
nyakát. A legrégibb fotókon is fellelhető. Nemcsak a lányok,
hanem régebben az öregasszonyok is viselték. A különbség az
volt, hogy az öregebbek smizlijét keskenyebb slingelés szegélyezte,
silányabb fodorral.
A lóggó a smizlit egészítette
ki. Lelógó színes szalagokból állt ami a nyakéknek szánt
különböző gyöngyök hátsó részére volt erősítve. Használata
megmaradt napjainkig.
Felső testüket fehér
gyolcsból készült ing fedte. Melltartót nem viseltek, az
ing volt legintimebb alsó ruhadarabjuk.
A fehér vállfoltos ingben nyáron templomba
mentek, meg táncra is. Rövid, szűk slingelt ujja színes
szalaggal volt átkötve, elején két hosszanti slingelt fodorral,
kivarrott rózsákkal. Közepén gombolódott. Derékban a szoknyába
kötötték.
Volt még egy
másik fajta is, amit merkűtt ingnek neveztek, szűk rövid
ujjal, amit ugyancsak nyáron viseltek felsőruhának és derékon
a szoknyába kötöttek. Elején két sor slingelt fodorral,
merkeléssel belevarrt színes virágokkal és a viselőjének
monogramjával díszítve. Különös
gonddal kikeményítve viselték.
A mici felső ruhadarab volt. Elejét egy
darabból szabták.
A pá1yhamicit az első
világháború előtti időszakban viselték menyecskék - lányok
egyaránt. Az öregeké sötétszínű anyagból készült. Béléssel
készült ruhadarab volt, alája
pruszlikot meg inget húztak. Derékban testhez állt, pereme
féltenyérnyi szélességben kifeküdt a szoknyára. Téli ruhadarab.
Ma már nem viselik.
A fehérmici gyolcsból készült. Nyári ruhadarab.
A pargetmicit hűvösebb időben viselték.
A tüledállót
az ing tetejére húzták. Derékban elálló, mint a neve is
mondja. Fölig csukott, elől két soron befűzött színes keskeny
szalaggal díszítették, ujjai szűkek voltak. Elől középen
gombolódott, kétoldali slingelt fodorral díszítették. Cicc,
divét vagy bársony anyagbál készült.
Az utóbbit bolti csipkével díszítették.
A b1úz testhez álló,
derékban a faros szoknyára kifekvő ruhadarab, fölig csukott,
gallér nélküli, eleje közepén végig gombolódott. A szoknyával
azonos anyagból készítették, de szívesen megcserélték, mellben
két sor színes szalaggal, közötte aranyos pillangóval. Ugyanez
a díszítés vállpántszerűen hátul találkozott a vízszintes
mellirányú díszítéssel. A fodrorkarimájú szűk ujjakra is
ez a díszítés került. Használata megmaradt napjainkig. Az
öregebbek blúza sötét anyagból
készült, díszítés nélkül.
A slampos blúz eleje fölig csukott, gömbölyű
gallérral, derékban testhez áldó, derékig érő, derékban
gallérral (pánttal) szegett puhadarab. Elejére saját anyagából
két hosszanti ráncot varrtak. Különféle vékony anyagból
készítették, eleje az egyik oldalán patentokkal záródott.
öregebb asszonyok még manapság is viselik.
A prusz1ikot felső ruhadarabként
viselték. A karöltők és a nyak körüli rész kivágattak, derékig
érő, selyemből vagy bársonyból készült díszes ruhadarab.
Eleje fűzős vagy gombolós, színes szalagból készített fodorral
díszítve. Elől két hosszanti fodor gallérszerűen fogta körül
a nyakkivágást. A karöltők ugyanilyen fodorral, gazdagon
díszítve ragyogó pillangókkal vagy rózsákkal, amit még a
hátára is ráfestettek.
Használata megmaradt napjainkig.
A gyapjú trikót lányok
és fiatal asszonyok viselték. Testhez álló, fölig csukott,
hosszú ujjú, elől két sor díszes rézgombbal, kissé oldalt
gombolódott. Elején tenyérnyi széles hosszanti csík cikk-cakkszegélyezéssel,
vízszintesen elhelyezett és minden kétujjnyira változó színű
csíkkal. Ugyanilyen széles a derékban levő és a szoknyára
kifekvő hosszanti színes gerezdekkel díszített csík is.
Falusi strikerek gyártották a falu ízlésének megfelelő színkombinációval.
Manapság nem viselik.
Később divatban volt az előbb leírt gyapjú
trikónak egy változata, nagyon leegyszerűsítve. Csak az
eleje volt bordás, de így is nagyon hasonlított elődjére.
Ma már nem viselik.
A gyapjú pruszlik falusi
strikerek által készített ruhadarab.
Többféle színváltozatban készült a falusiak ízlésének megfelelő
színekből kombinált bordákkal. Még manapság is viselik.
A se1yemkendőt blúz
vagy tüledálló tetejére vették fel. A nagyvirágú kendőnek
hosszú tarka rojtjai voltak. Gyárilag készült ruhadarab.
Használata megmaradt napjainkig.
A nagykendő gyapjúból készült házilag.
A falubeli kötők is gyártották, mert keresett cikk volt.
Színe váltakozott pirostól meg zöldtől a feketéig, korosztály
szerint. Még manapság is viselik.
A bekecs egyike a legrégibb
női ruhadaraboknak. A XIX. század utolsó felében volt divatban,
de még az 1920-as években is tehetett látni öregasszonyokat
akik viselték. Fekete posztóból készült, báránybőr béléssel.
Gallérja nem volt, helyette köröskörül két-három ujjnyi
asztrahánbőr imitációval volt
díszítve. Derékban testhezálló volt a szabása, szélesen
kifeküdt a szoknyára.
A módosabb öregasszonyok
szabattak maguknak fekete plüss kabátot, ami derékban karcsú,
széles alsórésszel ami deréktól hirtelen bővült és szépen
kifeküdt a széles szoknyára.
Alsótestüket egy rövid alsószoknya fedte,
csipke vagy cakkni díszítéssel, amit pöndö1nek neveztek.
Ez volt öltözékük legintimebb ruhadarabja, mert bugyit nem
viseltek.
A legalsó szoknya volt a legrövidebb és
nem volt rajta fodor. A felette levők egymásutánban kétujjnyival
hosszabbak voltak. Mindegyiken volt slingelés vagy csipkedíszítés
és habfehérre voltak kikeményítve, kivasalva. Ez mind gyolcsból
készült, egyenes szabással, derékban gallérral beráncolva,
egy gombbal erősítették derekukhoz.
A pöndöl
után 4-5 fodros pöndöl következett de ezeket csak péntőnek
nevezték. A kikeményített fodrok arra szolgáltak, hogy a
szoknya jól szétálljon, viselője faros legyen. Ezután következett
még egy fe1sőfehérszoknya, ami egyben a leghosszabb volt,
slingeléssel,
fodor nélkül, ami kilátszott a felsőszoknya alól, dísze
volt a paraszti öltözéknek. Később lett még egy a1sófehérszoknya
is a fodrospéntők számának a rovására.
A fe1sőszoknya díszes szövet, divét, bársony,
lisztér, cicc vagy más anyagból készült egyenes szabással,
gallérral beráncolva, alul színes selyemfodorral szegve,
az alsó szélétől egy tenyérnyivel feljebb két sor színes
szalaggal körülvarrva.
A szoknyák régen hosszúak
voltak, hogy a viselőjük bokája is alig látszott ki és alakra
olyanok voltak mint a csibe-burító,
fölül keskeny alul széles. A szoknyák hossza miatt nem volt
szükség sem bugyira, sem farigóra.
Később, ahogyan a szoknyák rövidültek,
megjelent a slingelt bugyi, amit hamarosan a legmodernebb
szabás váltott fel.
A pöndöl később a szűkpéntő, nevet kapta
és megjelent a farigó is. Az utóbbi különösképpen nyersezett
többrétű, vastag fodorral ellátott ruhadarab és a többi
szoknya hirtelen kiszélesedését van hivatva elősegíteni
(fokozni).
A kötényt céljának megfelelően különféle
anyagból készítették ciccből, selyemből, bársonyból, divétből.
Az ünnepi köténybe bélést
tettek, hogy keményen álljon. A fityula meg a pruszlik után
ez a legdíszesebb darabja az öltözéknek. Díszítésül rózsákat
festettek rá, pillangót, élénk színű szalagokat, meg csipkét
varrtak rá.
A plisszírozott kötény
már később jött divatba az 1950-es években. A neki való
anyagot zselatinba mártották és úgy ráncolták, majd varrással
tartósították az apróra szedett ráncokat. A mostanában divatban
levő színes pamuttal hímzett kötényeket
nemrég óta viselik Doroszlón.
Régebben a doroszlói lányok merkűtt kötényt
viseltek, amelyet drukkolás nélkül "fejből" komponáltak.
Ünnepnapon a lányok kezükben mindig díszes, kivarrott slingelt
zsebkendőt tartottak, összehajtva háromsarkosra, mellette
egy szál rozmaring vagy más virággal. Orrtörlésre külön
zsebkendő szolgált.
A fehérharisnya fontos
tartozéka az ünnepi ruhatárnak. Viselték a fiatal lányok,
de még a fiatal asszonyok is. Az öregebbeknél a beliner
harisnya volt használatban. Színe váltakozott a
pasztell rózsaszíntől egészen sötét színekig, ahogyan a
korhatár emelkedett. Az öregek már fekete harisnyában jártak.
A lányok hétköznapra tarka csíkos beliner
harisnyát húztak lábukra. Színe váltakozott, rózsaszínű
alapon zöld-sárga-piros csíkokban. Harisnyájukat térd felett
kötötték. A falusi kötők gyártották a falubeliek ízlésének
megfelelően összeválogatott színekből.
Lábukon matt színű,
az antilophoz hasonló ebellasztin cipőt, masnival díszített
pánt szorította lábukhoz, ami gombbal kapcsolódott. Ilyen
volt a mostani öregek öreganyjának lábbelije.
Később feketeszínű gombos meg csatos félcipőt
viseltek, kétujjnyi magas, kissé hegyesedő sarakkal. A módosabbak
lakkcipőt csináltattak, de volt kétgombos cipő is pántján
színes szalaggal díszítve.
A komótcipő
felsőrészét maguk az asszonyok készítették. Készült szövetből
vagy bársonyból, színes keskenyszalag díszítéssel, de varrtak
rá plüsst vagy asztrahánt is. Talpára a falusi cipészekkel
vagy a bocskorossal varrattak bőrtalpat.
A pancus gyapjúból készült
kötéssel vagy horgolással, bőrrel
talpaltatták, de a lábbeli orrára és sarkára kapnit, vékony
bőrből erősítést varrattak. A felsőrész színe a korhatárnak
megfelelő világos, vagy sötét színű volt, néha díszítéssel,
ami nem jellemző.
Az öregasszonyok kedvenc
lábbelije még manapság is a feketeszínű
melegcipő, amit falusi kötő gyárt kallózással, bőrrel talpalják.
Viseltek még bőrből vagy bársonyból készült
piros színű, szegedisarkú papucsot is.
Az ékszer fontos és kiegészítő tartozéka
a fiatal nők népviseletének. A folyton változó divattal
ellenszegülve, már több mint hetven éve változatlanul megmaradtak
a különféle nagyságú gyöngyök, melyek használati értéke
felülmúlja valódi értéküket. Színük élénk és váltakozó ezüst,
piros vagy zöld színű.
A lázsiás mint ékszer
többé már nem látható. Nehéz,
arany vagy ezüstpénzből készült, a szegényebbeké rézből,
színes szalagon lógott viselőjének a mellére. Azt mesélik
róla, hogy súlya miatt, amikor táncoltak és ugráltak, még
a mellük is belefájdult, ahogyan a lázsiós folyton himbálódott.
A különféle gyöngyöket régebben a Máriaérem,
vagy feszület egészítette ki, ami színes szalagon, arany
láncon, vagy színes fémből készült lapos láncon viselőjének
a keblére csüngött. Ezeket manapság vallási megnyilvánulástál
mentes, aranyláncon függő, különféle figurák váltották fel.
Az aranyfüggők viseletének szokása napjainkig
megmaradt. A különbség a formában van. Legelőbb a pogácsás
függő, utána a kocsikerék függő volt divatban, közepében
színes kővel, lecsüngővel.
Manapság különféle aranygomb,
színes kővel díszített vagy aranykarika függőt viselnek.
Szépítőszert a mai értelemben nem használtak,
mert az a lány akire azt mondták, hogy pomádézik, olyasmit
jelentett, hogy azért teszi mert rászorul, nem áldatta meg
a sors veleszületett szépséggel. Ha felégette a bőrüket
a nap vagy kifújta arcukat a szél, tejjel, tejszínnel vagy
tejföllel kenték magukat. Hajukat fejmosás előtt petróleumozták,
amitől az megpuhult és olyan lett mint a selyem. Utána megmosták
esővízben, vagy hólében, házi szappannal, száradás után
baromfi vagy disznózsírral fényesítették.
Mindenkinek a kertjében volt bazsalikom
meg szagos virágok, azt vitték kezükben meg bedörzsölték
vele a bőrüket, hogy illatosak legyenek.
A falusi lányok, menyecskék
ünnepi öltözetében van valami különleges,
megmagyarázhatatlan, ami megbabonázza a szemlélőt.
Sokak által vitatott dolog ez, hiszen a
paraszti öltözék nem kihívó, sőt takaros egyszerűségével
rendre utasít. A széle péntők tudat alatti távolságot, megbecsülést,
a hátul fellebbenő péntő pazar gyönyörűségével, természetes
egyszerűségével lenyűgöz.
Ennek a titka a péntők
kikészítési módjában a nyersezésben van. A nyersezett péntő
makulátlan fehérsége és rugalmas keménysége az, ami a gyolcsból
péntőt formál, megszólaltatja a slingeléssel díszített ruhadarabot.
A péntőnyersezés úgy történik, hogy forró
vízbe bóraxot tesznek meg bolti keményítőt, vagy amit krumpliból
maguk készítenek. Belemártják a péntőket és mielőtt azok
megszáradnának, szárazra vasalják. A nevét onnan kapta,
hogy nyers keményítőt alkalmaznak. Ugyanis főtt állapotban
erre a célra nem alkalmas mert nem ad megfelelő keménységet.
ALKALMI VISELETEK
Vannak események, amelyek minden ember
életében csak egyszer, vagy csak kevés esetben történnek.
Az ilyen alkalmakra a szokástól eltérően szoktak öltözködni.
A falu hagyománya szerint válogatják össze a meglévő ruhadarabok
közül a megfelelőt. Ilyenkor a már meglevő öltözködési kellékeket
az ünnep vagy alkalom céljának megfelelő kellékekkel, tárgyakkal
egészítik ki.
Az alkalmi népviselet
célja a kitűnés, a falu többi
lakójának, a közösség többi tagjának tudtára adni viselője
életében beállott változást, ami aztán a hagyományoknak
megfelelő erkölcsi kötelezettséget von maga után. Maga az
öltözék magától érthető mádon megszabja viselőjének hovatartozását
is.
Esküvőre a menyasszony kétféleképpen öltözött,
saját ízlése vagy belátása szerint.
Esküdhetett fehér ruhában ami régebbi szokás.
A habfehér slingelt felsőszoknya tetejére sikált virágú
kötényt kötöttek, bársony tüledállót vettek fel.
Később fehér selyem vagy grenadin blúzban
és szoknyában. Hidegebb évszakban fehér gyapjú vagy beliner
nagykendőben.
Választhatott színes
öltözéket, gyönyörű sötétkék, barna, olajzöld vagy bordó
színű bársonyszoknyát, meg ugyanilyen blúzt, vállára cifra
selyemkendőt, hosszú rojtokkal.
A menyasszony haját, öltözéke színétől függetlenül, egyszínű
színes szalaggal fonták be egy ágra. A szalag színe leginkább
rózsaszínű volt, a haj végére pedig masnit kötöttek. Fejére
nagyon szép menyasszonyi koszorút tettek, homlokára kifekvő
és a koszorú tetején felálló sötétzöld levelekkel. A koszorú
virágai fehér selyemből készültek, ezüst műszálakkal és apró
gyöngyszemekkel díszítve. A szűzkoszorút hátul erősítették
a menyasszony hajára. Elől a keblére széles mellkoszorút tűztek.
|
Memyasszony és vőlegény
1938-ból
|
A vőlegény
íratkozástól esküvőig kalapja mellett üvegtollból készült
díszes bokrétát viselt. Tréfásan úgy emlegették, hogy kicsúvázták,
ami annyit jelent: a menyasszonyon kívül másnak szemet vetni
rája tilos!
Amikor elérkezett az esküvő napja, a vőlegény
fekete öltönyben, kalapja körül olyan koszorúval mint a
menyasszonyé, egy pár lelógó hosszú színes szalaggal, ami
a kalapjához volt erősítve, felső zsebében slingelt zsebkendővel
esküdött.
A nyoszoló lányok esküvőre
rózsás divétbe öltöztek, fejükön meg mellükön
koszorúval.
A vőfények ruhája egyezett a vőlegényével.
Kezükben rozmaring és művirággal díszített fokost meg csutorát
tartottak, kalapjuk tetejét beborították a díszes művirágok,
kalapjukról színes szalagok lógtak, zsebükben slingelt zsebkendővel.
Keresztelőre
a komaasszony legszebb ruhadarabjait vette fel. Leginkább
sötét színű bársonyba öltözött, a feje be volt kötve, vállára
rojtos selyemkendőt vett fel. Előbb szép, rózsás fejkendővel,
alatta slingelt alsó kendővel takarták le a kisbabát. Később
szép pólyatakarót
csináltattak selyembő1. A fiúgyermeknek világoskék vagy
fehér, a kislányoknak rózsaszín masnit varrtak a pólyatakaróra
díszítésül.
A komatálat a komaasszony vitte, szép cifra
divét ruhában. Fejére a legszebb fityuláját tette, abba
ment. A nagy kosarat amit vitt kihímezett és körülslingelt,
négyszögletes takaróval takarta le. A süteményt tányérral
együtt beleállította a négysarkos, slingelt ennihordó ruhába
és a négy sarkán összefogta.
Avatóra egyszerűen és
takarosan felöltözve, szépen kikeményített
cicc szoknyában vitte kisbabáját az édesanyja.
Párosbálra a legszebb
bársony meg selyemruhájukat öltötték fel, a kékselyem sikált
virágút és mást. Vacsoráig abban táncoltak, akkor a szép
selyemkendőt meg a drága felsőruhát, divéttel cserélték
fel. Szokás volt éjféltájban újra
ruhát cserélni. Ezeknek a ruhacseréknek két célja volt:
menteni a drága ruhaanyagokat a vacsora esetleges ártalmaitól
és firtatni a gazdagságot.
Szüretbálra csőszlánynak meg csőszlegénynek
öltöztek a fiatalok.
A csőszlányok régen fehér felsőszoknyaban
táncoltak. Későlob fehér grenadin szoknyában meg kötényben,
aminek az aljára két sor, keskeny piros szalagot varrtak.
Hajukat egyágra fonták, ami derékig ért, a végére piros
masnit kötöttek.
A csőszlegények kalapjuk mellé árvalányhajat
tűztek. Ruházatuk a csizma- vagy magyarnadrág, hosszú ing,
bő ujjas és két sor piros szalagga1, keményszárú csizma
sarkantyúval.
Gyöngyösbokrétára a legények úgy öltözködtek mint szüretbálra.
A lányok erre az alkalomra színes ruhába öltöztek, hajukat
színes szalaggal fonták koszorúba.
Templomi ünnepre a lányok Mária-lánynak
öltöztek. Viseletük ilyenkor hófehér selyemből volt, fejükön
díszes koszorúval, mellükön széles kék szalaggal.
Nagyböjtben, hamvazó szerdától húsvétig,
elrakták cifra ruháikat és előszedték a zöldes meg kékes
színűeket. Piros színt ekkor nem viseltek. Még a lányok
is zöld és kékes színű pántlikával fonták be a hajukat.
Gyászkor fekete ruhába meg fehér ingbe öltöztek. Erre az
alkalomra még a fiatal menyecskék is fekete fityulát fettek
a fejükre. A lányok haja fekete pántlikával volt befonva.
Kapcsolódó oldalak:
Kétbodonyi
népviselet
|